Kedves Olvasó!

Anyák napja alkalmából gondolkodtam,

hogy kedveskedem pár virágos fotómmal.

Valahogy mégsem akaródzott, féltem,

hogy lerágottnak tartjátok és uncsinak.

Ráadásul kedvemet az is szegte, hogy mások

remek virágos képeket (szebbeket,

mint amit én tudtam volna megosztani)

raktak a facséra...

és azt éreztem lemaradtam...

...de, a szerencse ismét mellém szegődött.

Péntek délután van: Sári beugrott suli

után anyukájához az irodaházba. Anyu nem

lepődött meg, hiszen így volt megbeszélve.

Sári még alsós, de nagyon határozott. Nem

okozott problémát, hogy két zebrán

átmenjen a közeli suliból. Az irodában

dúdolt és rajzolgatott és várta, hogy vége

legyen a munkaidőnek, hogy anyuval

elinduljanak a nagyihoz, hiszen közeleg

Anyák Napja. Anyu kollégája a Pista bácsi

mosolygott és adott még színes ceruzát a

kolléganő kisebbik lányának. Sári lelkesen

rajzolt is a nagyinak virágokat, napsütést

meg szép házat. Hiszen ezek hiányoznak

Sári életéből is. - Mióta apu elment olyan

szürke minden - szokta mondani felnőttes

komolysággal és ráncba szalad homlokán a

bőr. A belvárosi gangos földszintjére ahol

élnek, nem jut el a napfény és virágot is

csak cserépben lehet nevelni mert minden

csupa,csupa beton.

Anyut a főnök bácsi hívatta, ezért anyu

elviharzott - kérve Sárit -, hogy a

portára menjen le és ott találkozzanak,

mert már nem jön vissza az íróasztalhoz

hanem egyből indulnak a mamához. Sári még

befejezte a rajzot és azt az ablak felé

emelte, hogy minden a helyén van-e?

Ahogy felemelte egy remek ötlet

jutott eszébe. - Pista bácsi segítesz

nekem? Szeretném anyut meglepni...

(klikk a képre)

Hogy így került-e az ablakra a virág és a

szív nem tudom. Az is lehet egy ráérő

fotós bekéredzkedett az irodaházba, hogy

ezt a fotót elkészíthesse.

Biztosíthatlak, hogy én csak észre vettem.

Szeretettel Freemantól

A legfontosabb a test és a lélek harmóniája, drága gyerekeim. Egy mozdulatban annyi minden benne van. A tata mozdulatait ismerem a legjobban. Tudom, hogy amikor a lábát simogatja, esni fog. Ha az eget kémleli, s úgy nyújtogatja a nyakát, mint a vadlúd, akkor mehetnékje van. Ha csak néz rám a jóságos szemeivel, tudom, hogy nemsokára elalszik. Ha totyog, s  szöszmötöl a kertben, tudom, hogy a halálra gondol. Nem fél tőle, mondja peckesen, de hát ez nem igaz.

Na, ez csak úgy eszembe jutott. Mit szóltok hozzá? Megy ez még nekem...

Klikkelj a képre!

fotó freeman

szöveg nagyhenceg.

Elkaplak, ha addig élek is. Pörkölt lesz belőled, finom apró szeletekre váglak, hagymán megpirítalak, kapsz magad mellé csomó paprikát, fűszert, a végén csipkedett nokedli lesz a társad. Ott virítasz majd a tányéromon, letépett kalappal, csípős lében úszkálsz. Egyetlen feltételnek kell csupán megfelelned. Nehogy nekem gyilkos galóca legyél!

Fotó: freeman.

Szöveg: nagyhenceg

Az rendben van, hogy én egyszer divatba jövök, de mi lesz ezzel a bánatos képű marhapásztorral? Eltelik huszonöt-harminc év, és ahogy nézem, a lábát nem tudja fölemelni, gerincsérv gyötri majd, az asszonya lelép a mézeskalácsossal, aki már most is abajgatja, amikor mi a vásárban masírozunk. A gyerekei elinalnak, a kutyája megszökik, a dinnyéjét ellopják éjjel - egyedül maradsz, pajtás, akár az ujjad. Mit tudnék én, szegény ökör azért tenni, hogy visszatartsalak. Ne sürgesd az időt, hagyd megállni, jobban jársz. Engem meg minél gyorsabban engedj vissza legelni!

Szöveg: Nagyhenceg; Kép: Freeman

Klikkelj a képre...

Volt egy lány, kicsit bandzsított, húztak vele azok a fiúk, akiknek "normálisabb" jutott. Kelletlenül álltam bele az első smaciba, féltem, hogy leharapja a nyelvemet. Pár másodpercig tartott, sötét volt, a végén óvatosan végighúztam a kezemet a számon; megnyugodtam, mert mindenem megmaradt.

Nem törődtem vele, hagytam, hogy egyedül járjon,
csak unszolásra mentem, legtöbbször moziba. Nem
tudhattam, hogy egy váratlan pillanatban megműtik a
szemét, s miután leszedik a fejéről a kötést, egy 14
éves szexbomba jön velem szembe a járdán...

A lány úgy állt rajtam bosszút, hogy minden órában
más fiúval kísértette magát, hol ez vitte a táskáját, hol
az. Ha meg csókolózhatnékja támadt, úgy intézte, hogy én is lássam, amikor a templomkertbe indul. Sóvárogva leskelődtem utána, de a közelébe többé nem juthattam már.

Így telt az ifjúságom. Nem volt háború, nem panaszkodom.

(Fotó: Freeman, szöveg: nagyhenceg)

Üvegfal

Befalaztam belülről az ablakot, hogy ne érjenek kívülről impulzusok. Most már nem láthatsz bele az életembe, ha tovább dobálsz, a kő, melyet markodban szorítasz, visszapattan rád. A fal az üveggel szépen összebújik, rajtunk eztán nem jutsz át; ha bomba vagy, együtt kell bennünket elpusztítanod; ég veled, örök bámészkodás.

(szöveg: nagyhenceg, fotó: freeman)

Én vagyok az a kicsiny lehulló gömböcske, mely a nehézkedés egy adott pillanatában úgy döntött, alászáll, s elindul mélyebb rétegek irányába. Fölöttem nagy és egybefüggő, valószerűtlen méretű fénylő sziklák, völgyek és kráterek sokasodnak: az olvadékony múlt, mely örökké változtatja formáját.

Döntésem végleges és megmásíthatatlan, vissza csak abban az esetben juthatnék, ha valaki (no ki?) váratlanul a feje tetejére állítaná a világot. S akkor a gömböcskének el kellene döntenie, marad-e, lebeg-e tovább ég és föld között. Vagy egyszerűen visszaindul a jéghegy csúcsa felé...

(szöveg: nagyhenceg, fotó: freeman)